Nem emlékszem pontosan mennyi idős is lehettem, de azt tudom, hogy még kicsi, amikor azt mondtam “egyszer lesz egy “ilyen” kutyám! “. Jó néhány év telt el, mikor is az egyik barátnőm szólt hogy hozzunk el egy háztól egy kutyust, akinek szemmel láthatóan nagyon rossz helye volt az úgy nevezett “gazdi” mellett. Mondtam neki, hogy egy kutya felelősség, gondoskodni kell róla, nevelni, törődni vele. A barátnőm állította, hogy mindennek tudatában majd ő gondoskodik róla. Így szabadító útra indultunk.
Fürdetés után derült ki, hogy a fekete, koszos, torzonborz, új lakótársunk egy tricolor skótjuhász. Bár a fürdés közben reszketett – talán tőlem, talán csak a rossz emlékek miatt –, de utána nem ment tőlem 3-4 lépésnél távolabb. Soha többet nem volt pórázon sem kikötve. Nem volt rá szükség! A sok rossz ellenére, amiben korábban élt, egy kedves, barátkozós, szófogadó tünemény volt.
Sajnos nem volt velem túl sokáig, de ő mindig az ÉN gyerekkori álmom beteljesülése marad. Soha többé nem akartam kutyát, de rá kellett jönnöm, hogy kutya nélkül üres maradt az életem. Azt hiszem mindenkinek vagy egy a lelkéhez közelálló kis csoda, mindegy, hogy az collie vagy tacsi vagy épp agár. Valahogy úgy érzem, nekem az ő kedvességük, és bohóságuk egészíti ki a lelkemet.
Így lett végül Mira, aztán Nobu.
Velük együtt csöppentem a kiállítások világába. A legfontosabb számomra, hogy a kutyáim a legjobb helyre kerüljenek, és tudom, hogy számukra egy hely nem attól lesz a legjobb, hogy mekkora, hanem az számít nekik, hogy a gazdi ott legyen. Törődésre, gondoskodásra és legfőképp szeretetre vágynak, amit kamatostul adnak vissza! Ha pedig gyerek van a családban az külön öröm számukra:-)
Angyal Mónika
Spryangels Kennel